10.rész

- Szóval Beni! De édi. – mondta Timi, én meg felébredtem az álmodozásból.

- Milyen Beni? És miért vagyok idióta? – kérdezte Dzsenifer. Az igazság az, hogy elmondani biztosan nem fogom neki ezt az egészet, az pedig, hogy miért idióta? Nyitottam volna az ajtót, de leszólított. Elrontotta a tervemet. De végül is most ezt neki köszönhetem.

- Nem vagy idióta. Köszönöm Dzsenifer! – majd felmentünk. Tuti nem értette. Mindegy.

Fent Kristóf ült a helyén és Attilával beszélgetett.

- Hé Alex! A! Bocs! – intett Kristóf, hogy menjek. Egy kis bökkenő. Majdnem Alexnak becézett… De most elnézem neki. Vagyis nem verem meg.

- Mizu? – kérdeztem, mert elég jó kedvemben voltam.

- Mi ez a…mosoly? Te neked?

- Nagyon vicces vagy! Mindegy, hagyjuk. Mi a téma?

- Kristóf bátyjának a csaja. Majdnem leteperte tegnap. – mesélte Attila.

- Őrült vagy. – mosolyogtam.

- Te meg féltékeny. –  mondta Kristóf. Na álljon meg a menet. Tényleg nem volt bennem semmilyen féltékenység.

- Ha most indulatos lennék, kiosztanálak, de csak annyit mondok, hogy nem vagyok féltékeny. Ebben a pillanatban őszinte voltam. – majd visszafordultam.

Odajött a padomhoz Anikó és elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, Timi meg jól elvolt a srácokkal. Annamari és Dóri tökéletesen elszórakoztatták magukat, na meg Dzsenifert, Anikó pedig megunta a roppant érdekes témát, ami annyiból állt, hogy felsorolták a legjobb pop számokat. Kristóf a telefonján netezett és néztek valami vicces bmx-es videót hármasban.

- Hé, nem kéne órának lennie? – kérdeztem Anikótól, ő pedig megvonta a vállát.

20 perccel később kezdett egy picit gyanús lenni a helyzet, ugyanis már több, mint félórája nem jött be hozzánk senki. A többiek ezt lerendezték egy „és? Akkor mi van?” –al, gondoltam én is ilyen lazán fogom fel a helyzetet. Csengőkor kimentünk a folyosóra, Timit próbáltam oldalba veregetni, azzal az üzenettel, hogy szakadjon el Kristóftól és húzzunk nyomozni Beni után. Izgatottan siettem le a lépcsőn, mások nem igazán értették hova ez a nagy sietség. A lépcsőfordulóhoz érve csalódottan állapítottam meg, hogy nem áll azon a helyen, ahol lennie kéne. Kéne? Ez milyen kifejezés? Senki sem kényszeríti rá, hogy valahol álljon. Ez csak az én rögeszmém, ugyanis mindkét alkalommal mikor láttam, itt volt. Az is lehet, hogy amint kilépünk az udvarra és visszanézünk, itt lesz, ahogy előzőleg is. Varázsló ez a gyerek, vagy mi? A büféhez érve Timi megállt egy pillanatra és abba az irányba néztem, ahová ő is.

- Hmmmmm, csokis csiga! Van nálad lé? – kérdezte hanyagul.

- Na jó. Nem tudom hová képzeled magad. Tőlem kérsz pénzt. Aztán. Ha még normálisan fejezted volna ki magad, de nem. Neked lé kell. Kitől vetted ezt? Kristóftól? Netán Dóritól?

- Jól van, csak vicc volt! Hahi!

- Ki javasolta, hogy ilyet mondj?

- Kristóf. – mondta, én pedig meg se lepődtem. Fáradtan forgattam a szemem, Timi fölém nézett, majd halkan mondott egy O-óó-t. Nem akartam megfordulni. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehet az. Beniben reménykedtem. Óvatosan megfordultam.

- Te most szórakozol? – kérdeztem Tímeát, aki hangosan elröhögte magát. Ugyanis senki nem állt mögöttem. – Skizofrén vagy? Ne röhögj!

Hála az égnek éppen akkor ért le Anikó, úgyhogy gyorsan elkaptam és már siettünk is ki. Elég volt ebből a nagy vicc-özönből.

Megint csalódnom kellett, ugyanis nem volt ott. Úgyhogy javasoltam a lányoknak (közben csatlakozott Timi, azzal a feltétellel, hogy abbahagyja a röhögést.), hogy menjünk fel. A lépcsőn menet szembe jöttek velünk Dóriék, akik rögtön megállítottak minket. Természetesen keresztezték a tervünket. Velük mentünk ki az udvarra, vagyis vissza. Pechünkre amint leértünk, becsengetek, úgyhogy indulhattunk is fel. A teremben eléggé nagy zajt csapott a két fiú, valami sorozatot néztek Kristóf telefonján. Mi is belenéztünk, hát valami ritka poén nélküli, felszínes, amatőr színészekkel teli komédia volt.

Megérkezett a tanárnő és kiderült, hogy németünk lesz. Ezzel csak az a gond, hogy eddig angolt tanultam. Most is van angolunk és németünk. Utálok két nyelvet egyszerre tanulni.

- Guten tag! – szólt a tanárnő, Dóri pedig „What?” fejjel nézett vissza rá. Oké, életemben nem tanultam németet, de azért ennyit csak tudok!

Az óra egész jól telt, a tanár elmondta, hogy mit vár tőlünk ebben az évben. Megkérdezte, hogy ki tanult németül, hát egy ember se. Nem lesz könnyű dolga.

A következő óra töri volt, ritka unalmas, főleg, hogy már most belekezdett a tanár az anyagba, semmi bemutatkozás, se semmi.

A szünetben én a körmömmel voltam elfoglalva, ugyanis beszakadt. Kristóf végig azzal szórakozott, hogy majd ő megfogja a kezem, addig se foglalkozom vele. Persze nem hagytam, hogy hozzámérjen, ellentétben Timivel, aki szabályosan kérte (!!) őt, hogy járkáljanak kézen fogva.   

Utolsó (hála az égnek) óránk angol volt, mindent értettem amit a tanár mondott (félig angol és ezért is beszélt végig angolul). Persze itt is akadnak fekete bárányok, Anikó kb 3 szót ha megértett belőle (ebből is a we, stop és I’m), pedig 8 évig angolos volt. Én, Attila és Dóri szinte mindent értünk, vagyis mondhatjuk magunkat profinak (Hah, egyértelmű, hogy én az vagyok). A többiek, eléggé gyérek ebben a témában, Anikó az abszolút kérdéses, megéli-e  a félévet így, Kristóf közepes szinten van, ahogy Timi és Dzsenifer. Az utóbbit csak úgy éppen sorolnám oda az eddigiek alapján, de inkább a gyengébbek között van. Annamarit hagytam még ki. Nem a legjobb, sőt! De azért Anikónál valamivel okosabb. A tanárnő elég jó fejnek tűnik, nem is szigorú. Aztán majd mi lesz belőle? Majd meglátjuk.  

6 fárasztó óra után végre hazamehettünk. 8-an vagyunk az osztályban, fele fele  arányban oszlik el, ki merre megy. Én, Timi, Annamari és Dóri a sulitól balra lakunk, a maradék négy ember (a 2 srác, Dzsenifer és Anikó) pedig jobbra. 20 percre lakom a sulitól, a legtávolabb. Annamari 2 percre (!), úgyhogy mielőtt kezdtünk volna belemelegedni a beszélgetésbe, ő már haza is ért. Így mentünk tovább 3-an, majd később Timi is lefékezett, befordult egy kis kígyózó utcába. Ezek szerint Dóri lakik hozzám a legközelebb.

- Ketten maradtunk, ember. Jó hamar. – mondta Dóri. Egészen érdekes a stílusa.

- Ugye?

- Ja. A domb felé laksz?

- Aha. Nem is gondoltam, hogy te is arra laksz.

- Pedig ja. Tök zsír.

- Mi ezen a zsír? Magyarázd el kérlek. Nem értem a stílusod.

- Majd megszokod. Főleg majd így, ha együtt jövünk haza. Télleg’! Megyünk majd együtt? Reggelenként.

- Ha bírod a koránkelést, eljössz velem futni, időben elindulunk, tartod a tempót… Akkor igen. – vázoltam fel a feltételeimet.

- Ne már. Mondjuk futni jó. De mit értesz az alatt, hogy korán? Negyed 8-kor?

- Mikor? Neked a negyed 8 korán van?

- Hát olyan fél 8 után 5 perccel szoktam kelni.

- Akkor ez nem fog működni. Ugyanis minimum 6-kor kelni kéne.

- Mikor? – állt meg egy pillanatra Dóri, annyira meglepődött ezen. Utána kiderült, ott lakik.

- 6-kor. Akkor holnap negyed 7 körül itt leszek, addigra készülj el. Szia! – majd továbbindultam. Nem is gondoltam, hogy 3 percre lakunk egymástól.

A távolból hallottam Dóri kétségbeesett hangját, miszerint ezeket mondja: „Hé, várj”, „De akkor még én régen alszom, ne már Alexaaaa”, „Jól van, akkor holnap reggel. És ne csengess, mert felébresztesz!”