8.rész

Amint korán reggel kinyitottam a szemem és kikecmeregtem az ágyból, elkezdett lüktetni a fejem, le kellett ülnöm, nehogy elájuljak. A készülődés még ennél is nehezebben ment, azt hittem sosem indulok el, az idő lassabban telt, mint általában. Bevettem egy bogyót, hátha valamivel jobb lesz. Kiléptem az ajtón, az erős napsütéstől alig láttam valamit, nem mintha e nélkül könnyebb lett volna léteznem. A nehéz táska a hátamon, még jobban megnehezítette a dolgomat. Szerencsére nem forgalmas úton közlekedem, bár egyszer éppen utamba esik egy nagyon nagy kereszteződés, ahol meglepően majdnem elcsaptak. Könnyebb lett volna. Az iskolához érve egy picit megkönnyebbültem, hogy egyáltalán még élek. Viszont a lépcsőről elfelejtkeztem. Majdnem felbuktam benne, arra pedig nem is emlékszem, hogyan jutottam fel az emeletre. A teremhez érve, valami nagyon nagy ricsaj szűrődött ki, nem tudtam, melyik jobb, ha a terem előtt megvárom, míg abbahagyják, és leülök a földre, vagy bemegyek és üvöltözök, hogy húzzanak ki, így is a halálomon vagyok, nem kell még nekik is rátenniük egy lapáttal. Úgy döntöttem bemegyek, lesz ami lesz. Amint beléptem, Anikó jött oda hozzám.

- Hé, Alexa, jól vagy?

- Nem igazán. Kérlek szólj már nekik, hogy hagyják abba, szétmegy a fejem.

Láttam, hogy Anikó próbálja túl üvölteni őket, majd Dóri felállt a padra, elkezdett táncolni, mutogatott Annamarinak, hogy menjen ő is, még hangosabbra tette a zenét, a többieknek pedig mondta, hogy „Ez Selena Gomez – Come and get it, partizzunk!”.

- Ne már, Dóri, fejezd be! – kérlelte szegény Anikó, de nem igazán hatotta meg.

- Tudod mit? Gyere és vedd el! Haha!

Itt lett elegem és kimentem, jól becsaptam az ajtót, Anikó pedig utánam jött.

- Mi történt? – kérdezte, és leültünk a földre.

- Nem tudom. Amint felkeltem, elkezdett iszonyatosan fájni a fejem és azóta se hagyta abba.

- Óóó… Dőlj rám! Pihenj egy kicsit! – javasolta Anikó, én pedig rádőltem a vállára.

- Hé, Alexa, ébredj! – mondta egy ismerős hang, mire én kinyitottam a szemem. Kristóf vállára borulva aludtam. – Sehogy se lehetett téged felébreszteni! Nem vetted észre, hogy behoztunk?

- Mit csináltatok? – lepődtem meg, majd azon vettem észre magam, hogy már egyáltalán nem fáj a fejem.

- Behoztunk, vagyis én. Mint egy kómás embert. A kezemben! Látod ezeket az izmokat? – mutogatta a bicepszét. – De tényleg, mi volt veled?

- Már nem fáj a fejem! – álltam fel és elkezdtem ugrálni, majd Anikó is csatlakozott hozzám.

Ezt az idilli pillanatot csak az ajtón belépő (eléggé nagytermetű) tanárnő rontotta el.

- Mi ez gyerekek? Így is már régen elment a fele az órának, üljetek le! – lépkedett nagy nehezen a tanári asztal felé, én pedig odaültem Timi mellé.

- Szia, még nem is láttuk ma egymást! Hogy vagy? – kérdeztem tőle, egész jó hangulatban voltam.

- Köszi, jól. Látom te is. – mosolygott, majd hátrafordult Kristófhoz és pacsiztak egyet.

- Ezt miért? Csináltatok valamit? – néztem rájuk nagy szemekkel, mert nem értettem mi van. Kristóf a fejével „bökött” a tanár felé. Az asztalon egy piros lap díszelgett, rajta elég hosszú írással. Sejtettem, hogy ezt ők írhatták. A tanárnő elkezdte olvasni, tágra nyílt szemmel folytatta, majd ránézett az osztályra.

- Ki volt? – kérdezte nyugodt hangon, majd szépen lassan félbehajtotta. Nekem fogalmam nem volt, hogy ez most mi akar lenni, miért csinálták ezt, mi van a lapra írva, kinek az ötlete volt. A tanárnő a két fiúra nézett, milyen meglepő, igaz? Gondolom valami hülyeség lehet a lapon, ami tuti Kristóf ötlete volt, ki másé? Hátrafordultam és láttam Attila „én nem tudok róla, nem én voltam” arcát, mellette ülő társának pedig a kettétárt kezét. Na ezt nem tudom hogyan magyarázza ki. Lehet nagy bajban van. Még ő mondta tegnap, hogy nem akarta, hogy máris a 3.napon bajba kerüljek, erre most ő van ebben a helyzetben. A többiek, vagyis a lányok, (gondolok itt Dórira meg Annamarira) csendben nevettek. Timi meg összepacsizott a „bűnössel”, úgyhogy ő is tudja miről van szó. Anikó megrémült arcát látva, kezdtem félni mi lehet az. A mellette ülő Dzseniferen pedig majdnem tátva maradt a szám. Fekete estélyi ruhában jött! A haja gyönyörűen ki volt engedve, a nagy hullámok szépen ereszkedtek le flitteres ruháján, arca ragyogott a barnítótól, ahogy a lába is. Sötét sminkje káprázatosan illett az egész lényéhez, ahogy fekete körmei és sötét magassarkúja. Hogy mert ilyenbe jönni? Egyáltalán tudja, hogy ez egy iskola? Nem bálba jött! Ráadásul a körömfestés nincs megengedve, a magassarkúról meg ne is beszéljünk, hiszen majdnem kirúgták miatta. Remélem ma nem kell megmentenem. Ő csak szépen ott ült a helyén és piszkálta a körmét. A tanárnőn láttam, hogy milyen nyugodt, ahogy ugyanezt Kristófon is.

- Te voltál az, fiam? – nézett Kristófra, mi pedig nagyon csendben maradtunk, nehogy valamiféle gyanút fogjon.

- Tanárnő, kérem! – állt fel – Miért hiszi azt, hogy én voltam? Csak mert két fiú van az osztályban és általában ők a rosszak és nem a lányok, ez itt nem így van. Ráadásul én jófiú vagyok, nem a rosszabbik fajtából! Szerintem mindketten tudjuk, hogy maga engem igazságtalanul vádolt meg, e pitiáner ügy miatt, már az első földrajz órán engem vesz elő, én pedig nem szeretném, hogy ez a négy éves kapcsolatunk rovására menjen! – fejezte be monológját egy meghajlással. Hű!

- Akkor te ott? – mutatott Attilára. Na, őt tényleg féltettem…

- Szerintem kérdezze meg a többieket, hogy én tennék-e ilyet, miért, és egyáltalán mi az a levél.

- Te itt elöl? – mutatott Timire, gondolom most sorban végigkérdez mindenkit. Én leszek a következő, addig elkell döntenem mit mondok.

- Kéne róla tudnom? – kérdezett vissza Timi. Ez nem jó! Valami ütősebb kell!

- Ha egyszer itt voltál a teremben, szerintem igen.

- Én azt se tudom, hogy az mi. Mármint nem a terem, hanem az a lap. Mi van rajta?

- Szerelmes levél. Nekem. Nem tudsz róla semmit? – nézte kíváncsi tekintettel Timit, én pedig ledöbbentem. Szerelmes levél? Ennél nagyobb hülyeséget! Kristóf meg a romantika…pff. Gondolom milyen szöveg lehetett rajta.

- Nem. – mondta Timi, ezzel lerendezve a dolgot.

- Na és te? Fekete ruhában. – kérdezte Dzsenifert. Ezek szerint kihagyott engem.

- Tessék? Engem hogy mer meggyanúsítani? 5 perccel az óra előtt estem be a terembe, azt se tudom, hogy kik ezek! – vette drámaira a dolgot. Olyannyira, hogy egy kézrángatást és szemforgatást is beletett. Kicsikét túlzás volt. 5 perccel óra előtt? Az viszont meglehet.

Dóri jött. Ő elintézte egy laza „mittom én ki volt az” beszólással, miközben könyökölt és kissé elnyomta a keze az arcát. A tanárnő nagyot nézett, de különösebben nem érdekelte. Anikón láttam az aggodalmat, mivel ő következett, rám nézett, én pedig kihasználva a pillanatot, felé néztem. Próbáltam valamiféle „pozitív energiát” sugallni felé.

- Én… ööö… nem…. tudom…hogy… - és itt megállt. Éreztem, hogy Anikóval vége lesz a dolognak, lehetett rajta érezni, hogy hazudik, gondolom a tanár is tudta, hogy ő győzött. A többiek arcát látva, az aggodalom óriásira nőtt, a teremben amolyan „a légy zümmögését is lehet hallani” csend volt, mindenki félt, hogy mindennek vége. Világvége hangulat uralkodott, én pedig nem hagyhattam ezt így! Elkezdtem köhögni. Enyhe kifejezés. Fulladoztam. Hirtelen a tekintetek rám szegeződtek, próbáltam drámaian eljátszani, hogy mindjárt meghalok, annyira köhögök. A többiek vették a lapot, amíg a tanár odajött hozzám megveregetni a hátam (elég erős volt, nem igazán hiányzott), egy pár embert hallottam, ahogy éppen Anikónak mondják, hogy mit mondjon.

- Kösz – köhintettem még egyet – önöm szépen, de már jobban vagyok! Tudja, mostanában csak így hirtelen rám jön, de már minden rendben! – mondtam, nehogy még egyszer megmerjen „verni”.

- Hol is tartottunk? – ült le. – Ja igen, te ott.

- Tudja, nem az a fajta lány vagyok, aki elkövetne rossz dolgokat! Minden ember követ el hibákat, ezzel maga is biztosan így van. De ne gyanúsítson meg engem, mert nem én voltam! – mondta elég magabiztosan Anikó. Szóval miattam meglett mentve az osztály. Mondhatni így is! Ha nem kezdek el mű köhögni, a tanár nem jön oda hozzám, a többiek nem tudnak beszélni Anikóval, ő pedig nem tudta mit mondjon, totál lefagyott, a tanár pedig érezte volna, hogy itt valami hazugság folyik. Mind az én érdemem.

Annamari kimagyarázta egy „egész reggel a wc-ben voltam” –mal, ő így mentette az irháját. Hozzátette, hogy nézze csak meg nyugodtan a haját, nemrég készült. Ekkor jöttem volna én a képbe, mivel engem nem is kérdezett.

- Szóval senki nem volt. Szépen összetart az osztály, csak így tovább! – mondta, majd megszólalt a csengő. – Viszlát! – és már iszkolt is kifelé, a lapot pedig az asztalon hagyta. Amint kiment, odarohantam, hogy elolvassam. Ennél bénább szöveget se láttam még!

- Te diktáltad Kristóf? – kérdeztem, még mindig a lapot böngészve, ami tele volt rajzolva apró szivecskékkel és I love you felirattal.

- Én hát! Az én ötletem volt! Ugye milyen jó? Elhúztuk vele az egész órát és meglátta már az első órán a tanár, hogy melyik osztály a 9.a ! – röhögött, ahogy a többiek is, én pedig kicsit elkeserítettem őket.

- Hát.. nem volt jó ötlet! Ugyanis, ha én nem vagyok, akkor most mindenki nagy bajban lenne! Anikó totál lefagyott, én pedig cselekedtem! Nélkülem most az igazgatónál lennénk mindannyian! Simán beköphettelek volna titeket! De nem tettem… mert.. megszállta egy kis angyal a lelkemet, csak is miattatok. Örüljetek. Azt pedig hozzátenném, hogy ha nem színészkedtem volna, én is bajban lennék. Úgyis mondhatjuk, hogy magam miatt tettem. Jöttök nekem egyel.

- Jaj Alexa, ne már! Ez közös program volt! És tök jó! – mondta Kristóf, én pedig inkább hagytam az egészet, így is ki voltam a fáradva, fájt a hátam az ütögetéstől, csak is Timivel szerettem volna beszélni a tegnapi dologról. De nem tudtam, mert becsöngettek. Odaültem a helyemre, a többiek követték a cselekedetemet, Timit pedig hívtam, hogy jöjjön. Éppen Kristóffal beszélgettek. Válaszul kaptam egy „mindjárt” –ot. Kösz, ez kedves! 2 perc múlva ugyanúgy álltak, és röhögtek. Kezdett elegem lenni, úgyhogy felálltam, de valaki visszahúzott.

- Köszönöm Alexa, tényleg! Nélküled nem tudom mi lett volna… - mondta Anikó, én pedig elmosolyodtam.

- A helyzet ezt akarta. Meg amúgy is, viszonoznom kellett a reggeli dolgot. Bár nem volt nagy, de akkor is. Mindenkinek azt mondtam, hogy jönnek nekem egyel, de te vagy a kivétel. Már cselekedtél. Idő előtt.

- Mindenki tudta mit mondjon, csak én nem. Remegtem, és semmi nem jutott eszembe. Komolyan, ha te nem vontad volna el a tanár figyelmét..

- Ne is gondolj erre! Hiszen én egy hős vagyok. – mondtam gúnyosan.

- Ezek után biztos!

- Végre valaki egyetért velem – röhögtem el magam.

Pár másodperc múlva bejött a tanár. Matek következett, mit ne mondjak, máris belekezdtünk a tananyagba. Szünetben most már nagyon beszélni akartam Timivel, úgyhogy bementünk a mosdóba. Előtte viszont jól körülnéztem, nincs-e itt a 3 c-s lány.

- Szóval – kezdtem – tegnap valami furcsát éreztem. Mintha egy látomásom lett volna!

- Látomás? És mit láttál?

- Nem emlékszem. Csak abban a pillanatban, aztán pár másodperc múlva már ki is ment a fejemből. De nagyon furcsa volt.

- Meddig tartott?

- 2 másodpercig kb. Nem tovább.

- Arra se emlékszel, hogy jó dolgot láttál, vagy sem?

- Nem. Bár gondolom, ha rossz lett volna, akkor azt valahogy tudnám. De nem emlékszem, csak ennyire. Nagyon furcsa volt, lehet emiatt fájt ma annyira fejem.

- Szerintem ezt vedd komolyan… ha még lesz ilyened szólj, oké?

- Persze, neked mondtam el eddig csak.. nem is szeretném másoknak.

- Na gyere, menjünk! Nyugi, nem mondom el senkinek. Még Kristófnak sem.

- Neki meg főleg ne! – Majd kimentünk. Mivel jó idő volt, lementünk az udvarra, Kristóf is csatlakozott. Én voltam középen, jobb oldalamon Timi, a másikon Kristóf. A lépcsőn lejövet elkezdtem gondolkozni a látomáson. Semmihez nem volt fogható érzés, egy rövid gondolat, kis ideig tartó. És már nem emlékszem rá. Amint majdnem leértünk a földszintre, csak a lépcsőt néztem. Kristóf hozzám szólt, valamit mondott, de nem figyeltem rá. Előre néztem, és.. egyszer csak minden világos lett.

- Ő az. – néztem továbbra is előre, megálltam a lépcsőn, Timiék pedig nem értették, hogy mi van.