6.rész

- Nem, a szomszéd néni. Persze, hogy én.

- Honnan tudtad meg a számomat?

- Timi megadta.

- Ó, Tímea! Na mondjad, mit akarsz? – ilyen későn zaklatni, jó hogy ideges lettem! Plusz, hogy pont a Kristóf az..

- Mi ez a hangnem? Amúgy csak azt akartam, hogy gyere ki.

- Te itt vagy?? – pattantam fel, siettem le a lépcsőn, nyitottam ki az ajtót és tényleg ott volt! – Mit keresel itt?

- Téged.

- Ajj, Kristóf. Miért jöttél?

- Ha esetleg beengednél…

- Ja, bocs. – léptem arrébb, ő meg „befáradt”, mint egy király.

- Szüleid nem haragszanak, hogy valaki ilyen későn jött hozzád?

- Egyedül vagyok.

- A mázlista. Én pont most vesztem össze a bátyámmal, emiatt a szüleim kitettek otthonról egy éjszakára. Nem tudtam kihez menjek…

- Óóó… Min vesztetek össze?

- Hát… Van neki egy barátnője, pont ott volt, és..

- Aha, szóval rámásztál. Jellemző. – pont ide akart jönni, hozzám. Vagy kamu az egész, vagy pedig igaz, amit eltudok képzelni. Rámászik a bátyja csajára, ő meg nem tűri, kitették, és most itt van. Mit kezdjek én egy Kristóffal??

- Neeem, ez nem igaz! Már te is kezded! Ajj, mindegy, hosszú. Itt maradhatok holnapig? Kérlek Alexa!

- Hát, nem tudom…

- Nincs hova mennem!

- Attila? Úgy tudtam jóban vagytok.

- Jó haver, de hozzá sem mehetek csak így..

- Mert hozzám igen, igaz?

- Nem, de rád gondoltam. Biztos jószívű vagy és befogadsz…

- Igen, az vagyok, és itt maradhatsz. De csak egy éjszakára! És nem velem alszol!

- Köszönöm! Megmutatod a házat?

- Nincs sok mutatni való, de gyere.

Miután megmutattam a konyhát, fürdőszobát, a szobát, ahol alszik, kérdezősködött egy picit, de nem mondtam semmit.

- Ez pedig az én szobám.

- Azta! Ez brutál!

- Tetszik? – mosolyogtam, tudtam, hogy tetszeni fog neki.

- Ez… hát én ide költözök!

- Ide biztosan nem! Ez az enyém, sicc! – csuktam be az ajtót, nem akartam, hogy bemenjen/kutasson, minden emlék ott van.

- Kimegyünk TV-zni? – kérdezte Kristóf, én meg pedig igent mondtam, csináltunk popcornt, elhelyezkedtünk a hatalmas kanapén. – Brutál jó ez a ház! Máskor is jöhetek?

- Ööööö… azt hittem ez csak egyszeri alkalom volt. Ne mássz rá legközelebb a bátyád csajára, oké?

- Most sem, de mindegy. A szüleid mikor jönnek haza?

- Egy ideig biztosan nem.

- Oké, akkor maradhatok. –dobott meg egy popcornnal.

- Hééé! – dobtam neki is egyet, mire ő dupla annyival hajított meg.

5 percig ment a popcorn-csata, a kanapé, a föld, mindenhol pattogatott kukorica volt. Miután kifogyott a tálból az összes, a földről szedtük fel, és ugyanazt dobáltuk. A ki nem pattogzott kemény darabokat pedig összegyűjtöttük a tálba, egy lökéssel feldobtuk az egészet, na most már állt a disznóól.

- Gratulálok – mondtam Kristófnak, miközben még mindig fetrengtünk a röhögéstől.

- Sose láttalak még ilyennek.

- Akkor jól nézz meg mert, nem is fogsz egy ideig. Na takarítsunk.

- Ne már… Tudod te mennyi az idő? Majd reggel.

- Persze. Reggel nem lesz rá erő, én meg egyedül nem takarítom el a mocskodat.

- A mocskunkat. Te is benne voltál Alexa!

- De te kezdted.

- Mint a gyerekek. Segíts te is!

Belekezdtünk a takarításba. Nagyon nehezen ment. Mire felszedtük az összes popcorn darabot, még azokat a piciket is, amikre vagy 4-szer ráléptünk, és valami kis kosz lett belőle, eltelt egy kis idő.

- Hallod, egyszerűbb lett volna, ha megesszük. – mondta Kristóf.

- Inkább erre semmit nem mondok. Ez nem jutott eszedbe hamarabb? Mondjuk az előtt, hogy az egészet szétdobáltuk?

- Vagy mondjuk, most ettük volna meg, takarítás helyett. Mi magunk is feltakaríthattuk volna.

- Fúj! Undorító! Inkább dobd ki az egészet. Komolyan megetted volna?

- Persze. Miért ne? – majd ment és kidobta az egészet a kukába.

- Hát ez kemény este volt. Melegem van. Levehetem a felsőm? – kérdezte, pár másodperc múlva félmeztelen volt.

- Tőlem.. És ha kiskorúak vannak a házban?

- Nincs itt senki rajtunk kívül.

- De ha lenne?

- Akkor most nem dobálóztunk volna, nem lenne melegem, és nem vettem volna le a felsőm. Ilyen egyszerű. – mosolygott, én meg visszamosolyogtam. Miért ne? Egyszeri alkalom, hogy ilyen kedves és „bulis” voltam. Végül is megérdemelt egy mosolyt. Fél-mosolyt.

- Elég késő van, nem kéne menni aludni? Reggel nem bírsz felkelni. – mondtam neki, ő meg elkerekedett szemmel nézett.

- Én? Én felbírok! Te nem fogsz tudni!

- Aha, majd meglátjuk. Jó éjt.

- Jó éjt. Álmodj szépeket hercegnő!

Odafordultam felé, és kérdőn néztem rá.

- Hercegnő? Ez most hogy jött?

- Az én hercegnőm.

- Te meg a királyfi vagy? Ne röhögtess már.

- Miért? Elmennénk egy ilyen kis történetbe. A nevetlen hercegnő és a sármos királyfi.

- Pff, sármos? Minden vagy, csak az nem. Khm. Szóval a nevetlen hercegnő. Miért is? Pont, hogy nevelt vagyok, és komoly. Te meg olyan… őrült.

- Óóó de kedves vagy, köszi! Szóval őrült!

- Igen. Ezt vedd bóknak – kacsintottam rá, majd elindultam.

- Nem vársz meg?

- Azt hiszed egy szobában leszünk?

- Nem, egy ágyban.

- Na jól van, Kristóf, jó éjt. – és becsuktam az ajtót.

Fárasztó nap volt. Itt van Kristóf a házamban (!!!!), popcorn csatáztunk, láttam a felsőtestét, én vagyok a hercegnője(?), és tuti egyszer még benyit/bekopog/bejön, vagyis nem fog békén hagyni.

- Alexa! Psszt, ébredj fel! – én pedig az arcsimogatásra mozgolódtam és lassan kinyitottam a szemem. A sötétben, álmomból felkeltve semmit nem láttam, csak Kristóf hangját hallottam, éreztem az érintését, amint hozzámért puha kezével, egyből felébredtem. Nyöszörögtem egy sort, éreztem, hogy még nincs reggel, de akkor mi lehet? Megfogtam a kezét, ne tapogasson engem (!), leszedtem magamról, felültem, érzékeltem, hogy merre lehet.

- Bocsi, csak… nem tudok aludni.

- Gyere, melegítek neked tejet. Jót tesz – szálltam ki az ágyból, indultam a konyhába, ő pedig utánam jött.

- Hogy hogy nem ordítod le a fejem?

- Kéne? – mosolyogtam rá.

- Nem, csak szokatlan. Mondok példát. Kristóf, húzz ki nagyon gyorsan a szobámból! Kristóf, mit keresel itt? Kristóf, éppen aludtam! Meg hasonlók.

Elnevettem magam. Ez is ritkaság.

- Jéé, te nevetsz! De milyen kis cukin! Légyszi, még nevess! – könyörgött Kristóf, én meg röhögtem.

- Bármikor megtudsz nevettetni, csak nem mindig röhögök.

- Mondtam, hogy humorista leszek, nem igaz? 

- Na jó, azért ennyire nem! De talán tudsz valamit…

- Ez elismerés lenne?

- Bizony – közben betettem egy pohár tejet a mikróba.

- Most olyan nyugodt vagy.

Én pedig csak mosolyogtam. Nem rondítottam bele a hangulatba egy beszólással sem.

- Nekem is sokszor van úgy, hogy nem tudok aludni, ez mindig segít. – majd kivettem a langyos tejet, odatettem elé és leültem.

- Köszönöm, kedves tőled. – majd megitta.

- Nincs mit. Még csak 3 óra?

- Elüthetnénk az időt valamivel. Nincs kedvem már aludni. Na? – kérdezte Kristóf, én meg bólintottam.

- Oké. Akkor beszélgessünk.

- Csak így beleegyezel? Húú! Na és miről?

- Beszéljük ki a többieket.

Kristóf felröhögött.

- Mi olyan vicces ezen? – kérdeztem, mert tényleg nem értettem.

- Semmi. Kezdjük Attilával. Mit gondolsz róla?

- Mindig te mondd el először a véleményed, aztán én. – mondtam, mert én csak úgy ítélkezek, ha más is hasonló véleményen van.

- Oké, de ez titkos, csak mi ketten tudunk erről, senki más, nem mondod el senkinek amit beszélünk, és én sem. Jó? – kérdezte, én pedig bólintottam. Ezt én is így gondoltam. – Attila egy tök rendes srác, kedves, jó fej.

- Ja, szerintem is. Bírom. Meg olyan csendes. Timi?

- Timi egy halk lány hozzád képest, de rendesnek tűnik.

- Legjobb barátnőm. Dóri?

- Az melyik is? Nem vagyok egy párral tisztában, nem is beszéltünk. – kérdezte Kristóf. Ennyire nem tudja a csajok nevét? Bezzeg az enyémet igen.

- Hosszú, barna hajú, alacsony csaj.

- Ja, aki olyan, mint egy plázacica?

- Nem, az Dzsenifer! – mondtam, közben hoztam egy csomag ropit.

- Ja, tényleg. Ja a Dóri, ööö…nem ismerem. Ennyi. Szerinted?

- Jó fej. Annamari?

- Dettó, nem ismerem.

- Az is rendesnek tűnik. Anikó? – közben beleharaptam egy ropiba, adtam neki is.

- Naivnak tűnik.

- Az is. Na és Dzsenifer? – kérdeztem meg, és végre eljutottunk a legfontosabbhoz, ezt vártam már!

- Nagyon jó csaj, nagyon bírom a stílusát, meg mindent.

- Kristóf! Kinézet alapján ítélkezel? Buta liba. Bocs.

- Pasiból vagyok na!

- Tudom, de akkor is. Utálom. Minek kellett idejönnie?

- Jól van, nyugi már. Mesélj magadról, mert nem ismerlek.

- Mit mondjak? Nem akarok jönni a nagyképű szövegeimmel, úgyhogy nem mondok semmit. Mesélj te!

Ezután 1 óra hosszán keresztül ecsetelgette, hogy mennyit jár kondiba, fut, sportol, stb… Ezeket én is elmondhatom magamról, úgyhogy ezt a témát kitárgyaltuk. Reggel felé mondtam, hogy kezdjünk el készülődni a sulira. De ő álmos. Jól van, előbb kellett volna gondolkodnia, hogy beszélgessünk-e 3-kor, vagy sem. 6-kor elmentünk futni együtt, adtam neki valami fiúsabb cuccot, cipőt. Félóra futás nagyon jó volt, egy párszor le is hagytam őt. Sokat röhögtünk, tök jó volt. Fura ezt mondani. Élveztem. Hazajöttünk, mindketten lefürödtünk (persze külön-külön. Oké, a Kristóf picit erősködött, hogy fürödjünk együtt, mert így vizet spórolunk, de nem hagytam), elkészültünk. Azt szeretné ha együtt mennénk suliba. És ha jön valaki? Mit szólnak? Én meg a Kristóf? Biztos nem megyek vele! Tímea pedig kapni fog, hogy megadta neki a számomat és a lakcímemet...